Kés alatt- több ezer éve – Doctorsinsight – Kozmeto-dermatológia
Kozmeto-dermatológia

Kés alatt- több ezer éve

Jól tudjuk, hogy gyógyító célzattal már az ókorban is végeztek jelentős műtéti beavatkozásokat meglepően jó eredménnyel. De vajon mikor indult hódító útjára az esztétikai sebészet? Bár igazi fellendülésére a XX. századig várni kellett, már az ókorban is végeztek helyreállító műtéteket.

Indiában már az ókor óta találkozunk helyreállító sebészeti beavatkozásokkal. Mivel büntetésként gyakorta alkalmaztak csonkításokat- köztük az orr levágását-, az igény igen nagy volt a levágott testrész pótlására. Lehetőség akadt bőven, így az ajurvédikus orvosok kísérletezhettek különböző technikákkal, így ők találták fel a lebenyes bőrátültetés technikáját. A homlok bőréből kivágott levél alakú bőrdarabot kissé megcsavarták úgy, hogy az orrgyök közeli rész összefüggésben maradt az alapjával, a szabadon mozgó lebenyt pedig az orr helyére fordították. Új helyére varrva két sima fából csiszolt fadarabkával biztosították a szabad levegőáramlást. A XVIII. század óta már dokumentált képanyag is van metszetek, újságképek formájában a műtéti eljárás eredményéről, ami meglepően esztétikus orrokról tanúskodik.

Ehhez a technikához hasonló, lebenyes bőrátültetéssel a reneszánsz idején is találkozhatunk az európai orvosolás keretein belül. Gasparo di Tagliacozzi (1546-1599) az indiai beavatkozások leiratának fordítása révén ismerkedett meg az ősi módszerrel és fejlesztette azt tovább. A Sushruta Samhita által összeállított mű közkézen forgott a középkorban, de valószínűleg helytelen fordítása miatt sok sikertelen próbálkozást eredményezett.

Tagliacozzi 1596-ban megjelent művében, De Curtorum Chirurgia per Insitionem-ben összefoglalta a helyreállító műtétek terén folytatott munkássága eredményeit. Az indiai módszerrel szemben ő a felkar bőréből készült nyeles lebennyel pótolta az elveszett orrot, de számtalan egyéb testtájon, így az arc egyéb területein és a végtagokon is végzett rekonstrukciókat. Az ókori Indiával ellentétben az ő betegei elsősorban a szifilisz okozta szövetdestrukció áldozatai közül kerültek ki. messzire ható eredményei miatt őt tekintjük a plasztikai sebészet atyjának.

Újabb lépést jelentett a plasztikai sebészet történetében két francia sebész munkássága, akik a szabad bőrátültetés terén értek el eredményeket. Jean Casimir Felix Guyon (1831-1920)- aki az urológia és kisebb részben nőgyógyászati területen ért el kimagasló eredményeket- és Jacques Louis Reverdin- aki DR. Guyon intézetében tett látogatását követően írta meg Greffe épidermique, expérience faite dans le service de M. le Docteur Guyon à l’hôpital Necker és des Leçons de chirurgie de guerre című műveit – 1869-ban tették közzé eredményeiket viszonylag nagy bőrfelületek eredményes fedéséről milliméter vastag szabad bőr átültetésével. Mivel a fertőzések elleni védelem még nem volt megoldva, ezért az eljárás igen fertőzésveszélyes volt, nem beszélve a rendkívül időigényes műtéti technikáról. A módszer tovább fejlesztője, Georg Thiersch német sebész a seb alapját megtisztította a sarjszövettől, majd bélyeg nagyságú bőrdarabokkal fedte a sebet.

Drámai lökést az első világháború új típusú fegyverei adtak a rekonstrukciós sebészetnek. A kiterjedt roncsolást végző sebzések helyrehozatala új igényeket támasztott a sebészekkel szemben. Harold Dalf Gillies volt az első plasztikai sebész, aki dél-angliai kórházában elsőként vette figyelembe a helyreállító műtét tervezésénél a paciens arcának eredeti jellegzetességeit. Bár ezrével végzett arcrekonstrukciókat a háború áldozatain, egy koppenhágai eset tette híressé, amikor égési sérüléseket szenvedett dán tengerészek arcát kellett helyreállítania.

Gillies távoli rokona, Archibald Hector McIndoe megtanulta és tovább fejlesztette rokona technikáját, és a második világháború alatt katonák ezrein végzett helyreállító műtéteket. A hengeres-lebenyes technikáról a lebenyek fertőzésekkel szembeni esékenysége miatt szabad átültetésre tért át- igen szép eredménnyel. Nemcsak igen kifinomult műtéti technikája tette szakmailag naggyá, hanem korrekt kommunikációja a betegekkel, és az az emberi környezet, amit betegei köré varázsolt osztályán.

A plasztikai sebészet következő nagy ugrása a mikrosebészeti technikák elterjedésének köszönhető. Bár 1908 óta alkalmazták a sebészek az érvarratot- melynek „feltalálásáért” Alexis Carrel Nobel-díjat is kapott 1912-ben-, 1960-ban, az operációs mikroszkóp és az igen vékony varróeszközök bevezetésével vált lehetővé a legkisebb erek összeillesztése. Ezt követően 1967-ben már az idegek varrata is megoldódott, így elveszett végtagok pótlása is lehetővé vált.

Érdekes adalék, hogy a visszavart testrészek, különösen a kisebbek esetében, mint amilyen például egy ujj, gyakori jelenség a vénás keringés helyreállásának késlekedése, melyet piócák alkalmazásával segítenek. A pióca kiszívja az érintett területről a pangó vért, és a nyálában található véralvadásgátlók segítségével még egy ideig biztosítja a vér spontán ürülését. Így térhet vissza egy ősi módszer a modern medicinába.

 

Támogatóink