
Jól tudjuk, hogy gyógyító célzattal már az ókorban is végeztek jelentős műtéti beavatkozásokat meglepően jó eredménnyel. De vajon mikor indult hódító útjára az esztétikai sebészet? Bár igazi fellendülésére a XX. századig várni kellett, már az ókorban is végeztek helyreállító műtéteket.
Indiában már az ókor óta találkozunk helyreállító sebészeti beavatkozásokkal. Mivel büntetésként gyakorta alkalmaztak csonkításokat- köztük az orr levágását-, az igény igen nagy volt a levágott testrész pótlására. Lehetőség akadt bőven, így az ajurvédikus orvosok kísérletezhettek különböző technikákkal, így ők találták fel a lebenyes bőrátültetés technikáját. A homlok bőréből kivágott levél alakú bőrdarabot kissé megcsavarták úgy, hogy az orrgyök közeli rész összefüggésben maradt az alapjával, a szabadon mozgó lebenyt pedig az orr helyére fordították. Új helyére varrva két sima fából csiszolt fadarabkával biztosították a szabad levegőáramlást. A XVIII. század óta már dokumentált képanyag is van metszetek, újságképek formájában a műtéti eljárás eredményéről, ami meglepően esztétikus orrokról tanúskodik.
Ehhez a technikához hasonló, lebenyes bőrátültetéssel a reneszánsz idején is találkozhatunk az európai orvosolás keretein belül. Gasparo di Tagliacozzi (1546-1599) az indiai beavatkozások leiratának fordítása révén ismerkedett meg az ősi módszerrel és fejlesztette azt tovább. A Sushruta Samhita által összeállított mű közkézen forgott a középkorban, de valószínűleg helytelen fordítása miatt sok sikertelen próbálkozást eredményezett.
Tagliacozzi 1596-ban megjelent művében, De Curtorum Chirurgia per Insitionem-ben összefoglalta a helyreállító műtétek terén folytatott munkássága eredményeit. Az indiai módszerrel szemben ő a felkar bőréből készült nyeles lebennyel pótolta az elveszett orrot, de számtalan egyéb testtájon, így az arc egyéb területein és a végtagokon is végzett rekonstrukciókat. Az ókori Indiával ellentétben az ő betegei elsősorban a szifilisz okozta szövetdestrukció áldozatai közül kerültek ki. messzire ható eredményei miatt őt tekintjük a plasztikai sebészet atyjának.

Újabb lépést jelentett a plasztikai sebészet történetében két francia sebész munkássága, akik a szabad bőrátültetés terén értek el eredményeket. Jean Casimir Felix Guyon (1831-1920)- aki az urológia és kisebb részben nőgyógyászati területen ért el kimagasló eredményeket- és Jacques Louis Reverdin- aki DR. Guyon intézetében tett látogatását követően írta meg Greffe épidermique, expérience faite dans le service de M. le Docteur Guyon à l’hôpital Necker és des Leçons de chirurgie de guerre című műveit – 1869-ban tették közzé eredményeiket viszonylag nagy bőrfelületek eredményes fedéséről milliméter vastag szabad bőr átültetésével. Mivel a fertőzések elleni védelem még nem volt megoldva, ezért az eljárás igen fertőzésveszélyes volt, nem beszélve a rendkívül időigényes műtéti technikáról. A módszer tovább fejlesztője, Georg Thiersch német sebész a seb alapját megtisztította a sarjszövettől, majd bélyeg nagyságú bőrdarabokkal fedte a sebet.
Drámai lökést az első világháború új típusú fegyverei adtak a rekonstrukciós sebészetnek. A kiterjedt roncsolást végző sebzések helyrehozatala új igényeket támasztott a sebészekkel szemben. Harold Dalf Gillies volt az első plasztikai sebész, aki dél-angliai kórházában elsőként vette figyelembe a helyreállító műtét tervezésénél a paciens arcának eredeti jellegzetességeit. Bár ezrével végzett arcrekonstrukciókat a háború áldozatain, egy koppenhágai eset tette híressé, amikor égési sérüléseket szenvedett dán tengerészek arcát kellett helyreállítania.
Gillies távoli rokona, Archibald Hector McIndoe megtanulta és tovább fejlesztette rokona technikáját, és a második világháború alatt katonák ezrein végzett helyreállító műtéteket. A hengeres-lebenyes technikáról a lebenyek fertőzésekkel szembeni esékenysége miatt szabad átültetésre tért át- igen szép eredménnyel. Nemcsak igen kifinomult műtéti technikája tette szakmailag naggyá, hanem korrekt kommunikációja a betegekkel, és az az emberi környezet, amit betegei köré varázsolt osztályán.

A plasztikai sebészet következő nagy ugrása a mikrosebészeti technikák elterjedésének köszönhető. Bár 1908 óta alkalmazták a sebészek az érvarratot- melynek „feltalálásáért” Alexis Carrel Nobel-díjat is kapott 1912-ben-, 1960-ban, az operációs mikroszkóp és az igen vékony varróeszközök bevezetésével vált lehetővé a legkisebb erek összeillesztése. Ezt követően 1967-ben már az idegek varrata is megoldódott, így elveszett végtagok pótlása is lehetővé vált.
Érdekes adalék, hogy a visszavart testrészek, különösen a kisebbek esetében, mint amilyen például egy ujj, gyakori jelenség a vénás keringés helyreállásának késlekedése, melyet piócák alkalmazásával segítenek. A pióca kiszívja az érintett területről a pangó vért, és a nyálában található véralvadásgátlók segítségével még egy ideig biztosítja a vér spontán ürülését. Így térhet vissza egy ősi módszer a modern medicinába.


