Lehet-e a szépséget pontosan definiálni? – Doctorsinsight – Kozmeto-dermatológia
Kozmeto-dermatológia

Lehet-e a szépséget pontosan definiálni?

„Pulchritudo multiplex est”
„A szépség sokféle” – Giordano Bruno

A szépség olyan jellemzője a személyeknek, tárgyaknak vagy elképzeléseknek, amelynek önmagában történő élménye miatt, már a puszta megfigyelés során is egyfajta örömöt tapasztalhatunk, élményt élhetünk át.

Meghatározására évezredek óta számtalan tudós és művész tett kísérletet, de a pontos definíció nem született meg. Elsőként is fontos tisztázni, hogy sokféle szépség van: szép arcok, szép emberek, természeti szépségek és szép tárgyak, műalkotások, éppúgy, mint szép hangok vagy szép gondolatok.

A szépség változataival az esztétikatörténet foglalkozik, olyan kategóriáit is említve, mint a kifinomultság, a báj vagy az elegancia. A listát kiemelkedő tudósok, polihisztorok is megkísérelték összefoglalni. Johann Wolfgang von Goethe  terjedelmes, mégsem kimerítő listájából kiemelhető  az invenció (leleményesség, találékonyság),  a fenségesség, az individualitás, a spiritualitás, a nemesség, az érzékenység, az ízlés, az udvariasság, a kellem, a könnyedség, az életerő, a tapintat, a ragyogás, a kiműveltség, a stílusosság, a ritmikusság, a harmónia és a tisztaság -, mely felsorolást más szerzők hiányosnak tartva olyan tulajdonságokkal egészítették  ki, mint a méltóság, az egyedülállóság, a luxus, a költőiség és a természetesség.

A szép dolgok más és más minőségüknek köszönhetik szépségüket -, az egyes tulajdonságok hozzájárulhatnak a szépséghez, de nem feltétlenül garantálják azt. Tekinthetünk egy dolgot szépnek a bája miatt, ugyanakkor nem feltétlenül szép az, amelyik bájos.

 

A szépség egyes kategóriái az antikvitás óta állandósággal bírnak, így ilyen a görögöknél a formák geometrikus szépsége és a zenei szépség, illetőleg a rómaiaknál megjelent fenségesség. Milyen tulajdonságok jellemezték például a görög és római kor női szépségideálját?  Sem az ókori görögöknél, sem az ókori rómaiaknál nem számított kívánatosnak az a nő, aki elhízott vagy túl vékony volt. Ideálisnak számított a keskeny derék és a telt, széles csípő. Fontos volt a haj göndörítése, a sminkelt arc, sok ékszer és lenge ruha. A szépség és ápoltság mellett a görög nők körében elterjedt volt a testedzés, illetve a belső tulajdonságok, az egyéni képességek, mint a kedvesség, művészi ízlés, műveltség hangsúlya. Az ókori görögöknél a férfiak szépsége nagyobb hangsúlyt kapott. A klasszikus görög szobrászatból ismertek a tökéletes, atletikus testű férfiak szobrai, melyek nagyon is hétköznapi és valóságos férfiakról készültek, lévén görög területeken a napi többórás testedzés és katonáskodás az élet része, alapja volt. Itt ezen ponton kiemelhető, hogy a szépség magasztos jelzőin túl a mindennapokban nagyon is tárgyiasult formái érvényesülhetnek, melyre itt egy rövid történet az ókorból. Aphrodité istennő neve mellé- mint állandó jelző- a kallipügosz melléknév került, melynek jelentése: kallosz (szépség), püge (fenék), vagyis “szép fenekű”. Amikor a szicíliaiak egykoron állítólag arról tanácskoztak, hol építsenek templomot a szerelem istennőjének tiszteletére, az a javaslat született, hogy a kérdésben döntsön a női szépség.  Két földműves lánya harcolt meg e címért, a férfiak pedig szavaztak: akinek csinosabbnak találták a fenekét, az dönthette el, hol épüljön fel a szentély.

Érdemes kiemelni néhány szépség-kategóriát. Az antikvitás óta a szépség egyik változatának tekinthető az alkalmasság. Szókratész megkülönböztette egymástól azt, ami önmagában szép, és azt, ami egy bizonyos célra való alkalmassága révén válik azzá. A középkorban a társadalmi életben való alkalmasságot szemléletesen fogalmazta meg Jean Chapelain: „Egy ember akkor vált ki tetszést, ha megjelenése és viselkedése megfelel vagyonának és méltóságának”. Egy másik szépség-kategória a csinosság, melyről Cicero az alábbiakban nyilatkozik: „Kétfajta szépség van, az egyik a csinosság, a másik a méltóság. A csinosságot nőies, a méltóságot pedig férfias szépségnek mondhatjuk”.A szépség-meghatározás finomodását a középkori meghatározás bővülése tükrözi, amikor is a nőies szépséget (venustas) az eleganciával kezdték szembeállítani, a csinosságot vagy külső szépséget pedig a belső vagy szellemi szépséggel (pulchrum interior). A következő újabb kategória a báj. Az antikvitásban a báj egyértelműen a szépség része volt, míg a középkorban úgy tartották, hogy „A szorosabb értelemben vett szépséget az elme látja meg, a báj viszont „non so ché”. A báj meghatározása nem tűnt könnyűnek, úgy definiálták, mint ami csak a szem számára hozzáférhető, és csak az emberben az arcban, a mozdulatokban mutatkozik meg. A kifinomultság és a fenségesség fogalma pedig már az ókori retorikában megjelent, és bár megítélésük koronként változott, az újkorra a szépség al-kategóriái lettek.

A szépségfogalmat kettősség jellemzi, így ún. kettős szépség megnevezést alkalmazhatunk rá. Tág értelemben szépnek tekintünk mindent, ami tetszik, így azt is, amit bájosnak, kifinomultnak, funkcionálisnak látunk. Szűkebb értelemben azonban ezen utóbbi kategóriák (báj, kifinomultság, funkcionalitás) nemhogy szépnek nem tekinthetőek, de egyenesen szembe állíthatóak vele. Azok között az arcok között, melyeket tetszéssel nézünk, és melyek ezáltal szépek a szép tág értelmezésében, vannak olyanok, melyek inkább bájosak, vagy érdekesek, különlegesek, de semmiképp nem nevezhetőek szépnek. A tág értelemben vett szépség tehát nagyon általános és nagyon nehezen definiálható fogalom, melynek legegyszerűbb képlete nem egyéb, mint a forma (klasszikus) szépsége. Az esztétikai gondolkodás kezdetén az ókoriak pontosan erre a formai szépségre gondoltak. Vonzó jellege, valamint a hagyomány ereje azt eredményezte, hogy évszázadokon át a forma szépsége maradt az esztétika előterében, és a szépséget a formák és a részek megfelelő elrendeződéseként értelmezték.

A szépség mindenütt – a szépnek tartott arcvonásokon keresztül a művészeti alkotásokig – a helyes arányoktól, a részek közötti harmóniától, a mérték megtartásától függ. Az arányok ereje – „la forza della proporzione” – mindenkor döntő, és ily módon a természetességgel is kapcsolatos.

Az esztétika a szépség objektivista és szubjektivista elmélete, ahol a két elmélet aránya koronként változva volt jelen. A szépség-arány-egészségesség triásza az objektivista szépség-fogalom meghatározó alapkövét képezte. Az antik filozófiában Platon objektivizmusa a szépséget, mint arányt határozta meg, a szépséget ugyanúgy objektív minőségnek minősítve, mint az egészségességet, mely szintén az aránytól függ. A szépség elemzésének kérdése oda vezetett, hogy megkülönböztették egymástól az objektív szépséget, melyet szimmetriának, és egy másik szépséget, melyet euritmiának neveztek el. Az utóbbinak nem objektíve jó arányokkal kellett rendelkeznie, hanem kellemes élményeket, érzéseket kellett kiváltania a szemlélőben.  Ezen a ponton pedig következő írásom alapja jelenik meg: mert a szépség megítélése, tapasztalása mindig személyes, szubjektív élmény, mely veleszületett módon van belénk kódolva.

Könyvajánló: Wladislaw Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai

Filmajánló: Amerikai szépség, A nap szépe, A nagy szépség

Következő cikkem:

Miért vonzó minden, ami szép?  A szépség evolúciós háttere a neuroesztétika fényében

A szerző további cikkei:

Nem található több cikk.

Támogatóink